tegnap este akartam...de majdnem elfelejtettem a jelszót a belépéshez... beírtam az elsőt, ami eszembe jutott, hát nem nyert... újra meg újra próbálkoztam és belegabalyodtam...
Gomdoltam, mégsem kell írnom.... aztán ma reggel azzal ébredtem, hogy jajjjjjjjj de buta vagyok... hát Te vagy a jelszavam!
tehát itt vagyok megint....
Annyi minden történt velem azóta...
nagyon sok rossz....
úgyhogy nem is írom le...
helyette:
Te és én nem vagyunk egyformák. Más világban élünk, mégis te tanítottad meg nekem, mi az igaz szerelem. Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ezt tudnád. Nincs bennem keserűség a történtek miatt. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt, igazi volt, és örülök, hogy legalább egy kis időre együtt lehettünk. (...) Talán egy pillanatra te is ezt érzed majd, visszamosolyogsz, és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket.
(Szerelmünk lapjai)
|
 Van minden szívnek titkos rejteke, Amelybe senki nem láthat bele; Hisz magad elül is takargatod, Hogy akaratlanul mit tartasz ott. Hanem azért sokáig érezed A fojtott sírást, halk lélegzetet Átaltörni a titkos rejteken. De valahára mégis csend leszen. Haladsz tovább s többé eszedbe sincs, Hogy ama rejtett zugba betekints; Hogy kulcsa hol van, el is feleded, A zárt pedig a rozsda eszi meg. De egyszer aztán, egy ködös napon, Ha fojtogat az életunalom, Nem is tudod, hogyan, véletlenül A pókhálós kulcs elibéd kerül. Próbálod véle szíved rejtekét, Örülsz neki, hogy fordul benne még- Csak akkor kell sírnod keservesen, Mikor már csak hamut lelsz odabenn. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése