Az egész egy mondatban:

"Nagyon fiatal voltam, semmit nem tudtam a szerelemről.... de Te megtanítottad!"




és ezt nem veheted el még te sem.......

1. A harcot feladom, nem megy tovább,
Csak jártam egyedül és vártam rád.
Vártam, hogy eljöjj, hogy átölelj;
A percek gyorsan tűntek el.

2. Volt bennem türelem, sok éven át
Voltam hű szerető és jó barát.
Hazudtál nékem, rájöttem én,
És összedőlt egy szép remény.

R. Most már látom azt,
Hogy tőled mennyit várhatok,
Hogy csak játékod vagyok
Többre nem számíthatok.
Néha már az arcomon
A szégyen pírja ég,
S azt kiáltom én feléd,
Hogy ebből nékem már elég.

3. A harcot feladom, vesztettem én,
Kérlek, hogy ezután, ne jöjj felém.
Kicsordul egyszer a telt pohár,
Jobb lesz, ha vége, vége már.

ELŐVETTEM MA ÚJRA....

elolvastam.......

volt olyan mondat, amit nem is értettem....

aztán mégegyszer...

meg mégegyszer...

és egyre erősebb volt bennem az érzés...

mennyire sajnállak....

mennyire szánlak....
egy mondaton belül is milyen nagyot tudsz rúgni .....
utoljára tehetted...

mennyire nem érdemled meg azt, hogy szóba álljak veled....
hogy bárki szóba álljon veled.....

mennyire félre ismertelek....
és mennyien jöttek erre már rá...
én csak most....
szégyelld magad.....
nem vagy jobb ember, mint akiket ennyire lenézel....
nem vagy nagyobb ettől, sőt....

mennyire szánalmas vagy....
mennyire...

nem találok jobb szót: mennyire seggfej vagy...

“And in the end, it’s not the years in your life that count. It’s the life in your years.”

“Végül nem az számít, hogy hány évből állt az életünk.

Az számít, mennyi volt az élet az éveinkben.”

(Abraham Lincoln)

Éjfél múlt,
Felhőkben úszik a csönd a sötét szobán.
Nincs mit mondj,
Várod, hogy én kezdjem el.
De nem érzem már.

Voltam máskor is így,
Egy mondat volna a híd.
Mégsem jön,
Majd útközben ér valahol,
Egy idő után.

Nem voltál
Ahhoz, hogy légy kicsit őrült,
Soha ilyen közel.
Mégis mindig távolról, józanul nézted,
Hogy nem érlek el.

Voltam máskor is így,
Egy mondat volna a híd.
Mégsem jön,
Vagy elkésve úgy veszik el
Hogy sosem segít.

Ha lenne holnap jól tudnám,
mit mondjak még az ajtódnál,
hogy visszatarts, ne engedj el
Ha lenne holnap jól tudnám,
mit mondjak még az ajtódnál,
hogy visszatarts, ne engedj el

Voltam máskor is így,
Egy mondat volna a híd.
Mégsem jön,
Vagy útközben átalakul
És sosem segít.

Éjfél múlt,
Felhőkben úszik a csönd a sötét szobán.
Nem mozdulsz,
Várod, hogy én kezdjem el,
De nem érzem már.

Történt máskor is így,
Egy mondat volna a híd.
Mégsem jön,
Majd útközben ér valahol,
Mikor már nem segít.

Ha lenne holnap jól tudnám,
mit mondjak még az ajtódnál,
hogy visszatarts, ne engedj el
Ha lenne holnap jól tudnám,
de félek, úgyis eldőlt már,
hogy visszatarts, vagy engedj el

Ha lenne holnap jól tudnám,
mit mondjak még az ajtódnál,
hogy visszatarts, ne engedj el
Ha lenne holnap jól tudnám,
de félek, úgyis eldőlt már,
hogy visszatarts, vagy engedj el

Nem voltál
Ahhoz, hogy légy kicsit őrült,
Soha ilyen közel.
Mégis most is távolról, józanul nézed,
Hogy nem érlek el.

nagyon régen írtam, gondoltam leszokok.........

....de nem így van.... legyőzhetetlen vágyat érzek, hogy írjak.... hát feladom a harcot... és írok...
tegnap este akartam...de majdnem elfelejtettem a jelszót a belépéshez... beírtam az elsőt, ami eszembe jutott, hát nem nyert... újra meg újra próbálkoztam és belegabalyodtam...
Gomdoltam, mégsem kell írnom....  aztán ma reggel azzal ébredtem, hogy jajjjjjjjj de buta vagyok... hát Te vagy a jelszavam!
tehát itt vagyok megint....
Annyi minden történt velem azóta...
nagyon sok rossz....
úgyhogy nem is írom le...


helyette:










Te és én nem vagyunk egyformák. Más világban élünk, mégis te tanítottad meg nekem, mi az igaz szerelem. Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ezt tudnád. Nincs bennem keserűség a történtek miatt. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt, igazi volt, és örülök, hogy legalább egy kis időre együtt lehettünk. (...) Talán egy pillanatra te is ezt érzed majd, visszamosolyogsz, és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket.


                                                                                            

(Szerelmünk lapjai)

Móra Ferenc : Van minden szívnek...

Van minden szívnek titkos rejteke,  Amelybe senki nem láthat bele;  Hisz magad elül is takargatod,  Hogy akaratlanul mit tartasz ott. Hanem azért sokáig érezed  A fojtott sírást, halk lélegzetet  Átaltörni a titkos rejteken.  De valahára mégis csend leszen.  Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,  Hogy ama rejtett zugba betekints;  Hogy kulcsa hol van, el is feleded,  A zárt pedig a rozsda eszi meg.  De egyszer aztán, egy ködös napon,  Ha fojtogat az életunalom,  Nem is tudod, hogyan, véletlenül  A pókhálós kulcs elibéd kerül.  Próbálod véle szíved rejtekét,  Örülsz neki, hogy fordul benne még-  Csak akkor kell sírnod keservesen,  Mikor már csak hamut lelsz odabenn.